Tűzoltók hangja III. – Miért nem lesz valódi változás?
Személyes vélemény arról, miért nem lesz valódi változás, amíg nem kérdezik meg azokat is, akik fiatalon mindent odaadtak a tűzoltóságnak, majd csalódottan távoztak
Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem történik valódi változás a tűzoltóságon.
Miért beszélünk újra és újra életpályáról, megbecsülésről, teljesítményértékelésről, képzésről és kiszámítható jövőről, miközben alig kérdezik meg azokat az embereket, akik ezt az életpályát a valóságban is végigjárták?
Különösen ritkán kérdezik meg azokat, akik fiatalon hittek a tűzoltóságban, mindent odaadtak érte, majd évekkel vagy évtizedekkel később csalódottan távoztak.
Pedig talán éppen ők tudnák a legpontosabban elmondani, mi romlott el.
Én is közéjük tartozom.
Amikor eldöntöttem, hogy tűzoltó leszek
Ha jól emlékszem, 1995-ben láttam először a Lánglovagok című filmet.
A film után eldöntöttem: tűzoltó leszek.
Nem úgy, ahogyan az ember gyerekként egyik nap mozdonyvezető, másnap pilóta szeretne lenni. Bennem ez a gondolat komolyan megmaradt. Fogtam a telefont, megpróbáltam kikeresni az esztergomi tűzoltóság telefonszámát, és felhívtam őket.
Azt mondták, hogy mivel még nem voltam katona, egyelőre nem lehetek tűzoltó.
Erre azt gondoltam: rendben. Akkor előbb katona leszek, utána pedig tűzoltó.
Ennyire egyszerűnek láttam akkor.
Volt előttem egy cél, és el akartam érni. Nem a fizetésért, nem a rendfokozatért és nem egy kényelmes beosztásért. Azért, mert hittem abban, hogy ez a világ egyik legszebb hivatása.
Hittem abban, hogy a tűzoltó ott segít, ahol más már nem tud.
Hittem a közösségben, az egyenruhában és mindenekelőtt a bajtársiasságban.
Húsz éve hiányzik
Közel húsz éve nem vagyok hivatásos tűzoltó.
És húsz éve hiányzik.
Hiányzik a szolgálat.
Hiányoznak a bajtársak, a barátok és a kollégák.
Hiányzik a laktanya légköre és az az összetartozás, amelyet nehéz elmagyarázni annak, aki soha nem élt benne.
Hiányzik az a pillanat, amikor megszólal a riasztás, és minden addigi beszélgetés, gondolat vagy magánéleti probléma egyetlen másodperc alatt háttérbe szorul. Mindenki tudja a feladatát, felszáll a szerre, és elindul valaki felé, akinek abban a pillanatban talán éppen mi jelentjük az egyetlen reményt.
Hiányzik az a bizalom is, amely összekötötte az egymás mellett szolgáló tűzoltókat.
Az a tudat, hogy ha én megyek, te is jössz. Ha te bajba kerülsz, én nem hagylak ott.
Mindez húsz év után is hiányzik.
Mégsem szeretnék visszamenni abba a rendszerbe, amelyből csalódottan távoztam.
Ez talán kívülről ellentmondásnak tűnik, pedig számomra egyáltalán nem az.
A tűzoltóság hiányzik.
A hivatás hiányzik.
Az emberek és a bajtársi közösség hiányzik.
De az a rendszer, amelyben mindez működött, nem hiányzik.
Mert valami 2006-ban végleg megváltozott bennem.
2006. augusztus 8. – amikor megtört a bizalmam
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem alagsori lőterén 2006. augusztus 8-án keletkezett tűznél három fiatal tűzoltó vesztette életét:
Horváth Ákos hadnagy, Pintér Gábor főhadnagy és Reppman Károly hadnagy.
Három kolléga.
Három bajtárs.
Három testvér.
Nehéz elmagyarázni, mi történik ilyenkor az emberben.
Fiatalon belépsz egy rendszerbe. Odaadod neki az idődet, az erődet, az ünnepeidet, a családoddal tölthető órákat, az egészségedet és a fiatalságodat. Elfogadod azt is, hogy talán egyszer az életedet kell adnod azért, hogy valaki más élhessen.
Mindezt azért vállalod, mert hiszel valamiben.
Hiszed, hogy tartozol valahová.
Hiszed, hogy számítasz.
Hiszed, hogy emberként is fontos vagy, nem csak addig, amíg bevethető vagy.
Adsz valamit. Rengeteget adsz.
Aztán egyszer csak felmerül benned a kérdés: mit kapsz ezért vissza?
Nem kitüntetést vársz.
Nem pénzt.
Nem ünnepi beszédet.
Csak azt szeretnéd érezni, hogy ember vagy abban a rendszerben, amelyért kész lettél volna akár az életedet is odaadni.
Hogy nem csupán egy beosztás, egy rendfokozat, egy szolgálati szám vagy egy kipipálható név vagy az állománytáblán.
Hogy ha egyszer elfáradsz, megsérülsz, lelkileg összetörsz vagy már nem tudsz tovább szolgálni, akkor nem egyszerűen félreállítanak, és nem írnak valaki mást a helyedre.
Számomra 2006 augusztusában valami végleg megváltozott.
Nem a tűzoltókba vetett hitem tört össze.
Nem a bajtársiasságba vetett hitem.
Nem a hivatás értelmében csalódtam.
A rendszerbe és annak vezetőibe vetett bizalmam tört meg.
Sajnos húsz év elteltével sem érzem azt, hogy alapvetően megváltozott volna az a vezetői szemlélet, amely bennem akkor ezt a törést előidézte. Az emberek és a beosztások részben kicserélődhettek, de a rendszer működésében, gondolkodásában és az állományhoz való viszonyában sok minden változatlannak tűnik.
Talán éppen ezért nehéz elhinnem, hogy valódi változás születhet anélkül, hogy meghallgatnák azokat is, akik egykor teljes szívvel szolgálták a tűzoltóságot, később mégis csalódottan távoztak belőle.
A tűzoltóság nem egyszerűen életpálya
Most, ötvenévesen egyre biztosabban gondolom, hogy a tűzoltóság nem egyszerűen életpálya.
A tűzoltóság maga egy élet.
A szolgálati jogviszony elkezdődik egy meghatározott napon, és egyszer hivatalosan véget ér. A tűzoltólét azonban nem fér bele két dátum közé.
Az egyenruhát le lehet venni.
A felszerelést le lehet adni.
A nevet le lehet venni az állománytábláról.
Az ember szívéből azonban nem lehet egyetlen paranccsal kitörölni mindazt, amit éveken vagy évtizedeken keresztül átélt.
A szervezetből ki lehet ábrándulni, miközben a hivatást továbbra is szereti az ember.
Lehet haragudni a rendszerre, miközben az ember még mindig testvérének tekinti azokat, akikkel együtt szolgált.
Lehet húsz év után is hiányérzete úgy, hogy közben pontosan tudja: abba a rendszerbe már nem szeretne visszatérni.
Talán éppen ezt kellene megérteniük azoknak, akik ma új szolgálati életpályát próbálnak kialakítani.
Miért nem lesz valódi változás?
Most arról olvasok, hogy a Belügyminisztériumban munkacsoport alakult a szolgálati életút fejlesztésére és a Hszt. módosításának előkészítésére.
Képzésről beszélnek.
Teljesítményértékelésről beszélnek.
Kiszámítható szolgálati életútról és annak tisztességes lezárásáról beszélnek.
Ezek mind fontos kifejezések.
De valódi változás addig nem lesz, amíg nem kérdezik meg azokat is, akik ebben a rendszerben töltötték a fiatalságukat, majd csalódottan távoztak.
Meg kellene kérdezni tőlük:
Miért mentetek el?
Mi tört meg bennetek?
Mikor éreztétek először, hogy már nem emberként, hanem csupán létszámként tekintenek rátok?
Mi kellett volna ahhoz, hogy maradjatok?
Mikor veszítettétek el a rendszerbe és annak vezetőibe vetett bizalmatokat?
Mit kellett volna másképpen csinálni?
És mitől hinnétek el ma, hogy valóban változtatni akarnak?
Ezek kényelmetlen kérdések.
A válaszok valószínűleg még kényelmetlenebbek lennének.
De ha valódi változást akarnak, akkor nemcsak azokat kell megkérdezni, akik ma is a rendszerben vannak, és nemcsak azokat, akik vezetőként magát a rendszert képviselik.
Meg kell hallgatni azokat is, akik valaha hittek benne, majd csalódtak benne.
Az ő történetük nem egy kellemetlen múlt, amelyet jobb elhallgatni.
Az ő történetük maga a válasz arra, hogy mit kellene megváltoztatni.
A bőrfotelből nem látszik a füst
Mi, tűzoltók régen sokszor használtunk egy nem túl hízelgő kifejezést: "foteltűzoltók" vagy "bőrfoteles tűzoltók".
Azokra gondoltunk, akik már messze kerültek a vonulós szolgálat valóságától, mégis ők akarták megmondani, hogyan kellene azt végezni.
Tisztában vagyok azzal, hogy egy szervezetnek szüksége van vezetőkre. Szükség van jogászokra, gazdasági szakemberekre, humánvezetőkre és döntéshozókra is.
De a bőrfotelből nem látszik a füst.
Nem érezhető a hő.
Nem hallatszik ugyanúgy a sérült kiáltása.
Nem érezhető az a pillanat, amikor az ember nem tudja, hogy a mellette dolgozó bajtársa kijut-e vele együtt.
A tárgyalóasztal mellett könnyű teljesítménymutatókról, alkalmasságról, hatékonyságról és humánerőforrásról beszélni.
Csakhogy a gépjárműfecskendőn nem "humánerőforrás" ül.
Ember ül rajta.
Valakinek a férje, felesége, édesapja, édesanyja, gyermeke, barátja vagy testvére.
Olyan ember, aki a riasztáskor nem kérdezi meg, hogy megéri-e elindulni. Felveszi a védőruhát, felszáll a szerre, és megy.
Aki ennek az embernek az életpályájáról akar dönteni, annak először meg kellene hallgatnia őt.
Nem akkor, amikor már minden döntés megszületett.
Nem egy előre összeállított kérdőívben, amelyben csak a megfelelő helyre lehet ikszet tenni.
Nem kizárólag szolgálati úton, megszűrve, átírva és vezetői jelentéssé alakítva.
Hanem őszintén.
Úgy, hogy a válasza akkor is számítson, ha kellemetlen.
Megújíthatja-e önmagát ugyanaz a rendszer?
Keményen fogalmazok, de ezt ma már ki kell mondani:
addig nem lesz valódi változás, amíg ugyanazok próbálják kizárólag egymás között megalkotni az új rendszert, akik hosszú éveken keresztül a régi rendszer részei voltak, és annak hibáit nem tudták vagy nem akarták meghallani.
Nem feltétlenül azért, mert mindenki rosszat akar.
Hanem azért, mert aki hosszú időn keresztül ugyanabban a rendszerben, ugyanabból a vezetői nézőpontból gondolkodik, egy idő után természetesnek tekintheti azt is, ami a vonulós állomány számára régóta elfogadhatatlan.
Aki mindig csak fentről nézte a rendszert, nem biztos, hogy látja, mi történik legalul.
Aki az állománytáblán létszámot lát, nem feltétlenül érzi, mit jelent, amikor egy tapasztalt tűzoltó végleg becsukja maga mögött a laktanya kapuját.
Aki egy távozásnál csak a megüresedett beosztást veszi észre, talán soha nem teszi fel a kérdést:
Miért ment el ez az ember?
Pedig sok csalódottan távozó tűzoltó történetében felismerhető a rendszer valamelyik hibája.
Ezeket a történeteket nem eltakarni kellene, hanem összegyűjteni, meghallgatni és elemezni.
Ha ugyanazok az emberek, ugyanabban a körben és ugyanazzal a gondolkodással próbálják megjavítani a rendszert, akkor könnyen előfordulhat, hogy legfeljebb új neveket adnak a régi megoldásoknak.
A változás látszatát meg lehet teremteni.
Új munkacsoporttal.
Új életpályamodellel.
Új teljesítményértékeléssel.
Új szabályzatokkal.
Valódi változás azonban csak akkor lesz, ha hajlandók meghallgatni azokat is, akiknek a története nem illik bele a hivatalos sikerbeszámolókba.
Nem csak azokat kell megkérdezni, akik maradtak
Természetesen meg kell hallgatni a jelenleg szolgáló tűzoltókat.
De vajon mindenki szabadon elmondhatja, amit valóban gondol?
Elmondhatja-e következmények nélkül, hogy miben csalódott?
Kimondhatja-e, hogy szerinte mi működik rosszul?
Beszélhet-e arról, hogy miért gondolkodik a távozáson?
És eljut-e változtatás nélkül a véleménye azokhoz, akik a döntéseket meghozzák?
Emellett meg kellene hallgatni azokat is, akik már elmentek.
Nem azért, hogy visszacsábítsák őket.
Nem azért, hogy igazolják előttük a múlt döntéseit.
Hanem azért, hogy végre megértsék, miért veszítették el őket.
Azok az emberek, akik egykor lelkesedéssel léptek be a laktanya kapuján, de később csalódottan távoztak, nem a tűzoltóság ellenségei.
Sokszor éppen ők szerették annyira ezt a hivatást, hogy a mai napig fáj nekik, ami történt vele és velük.
Én sem azért fogalmazok kritikát, mert ne szeretném a tűzoltóságot.
Azért fogalmazok kritikát, mert még mindig fontos számomra.
Ha nem lenne fontos, húsz év után nem hiányozna.
Ha te mész, én is megyek
A mai napig hiszek valamiben, amit talán csak azok értenek igazán, akik átéltek hasonlót:
"Ha te mész, én is megyek, drága barátom, kollégám, bajtársam, testvérem."
Ez számomra nem egy jól hangzó mondat.
Ez a tűzoltói hivatás lényege.
Az ember azért mer belépni oda, ahonnan mindenki más kifelé menekül, mert tudja, hogy a bajtársa ott van mellette. Ha elesik, nem hagyják ott. Ha elfogy a levegője, megpróbálják kihozni. Ha bajba kerül, valaki elindul érte.
De vajon a rendszer is elindul-e a tűzoltóért, amikor neki van szüksége segítségre?
Ott áll-e mellette, amikor egészségileg tönkremegy?
Ott áll-e mellette, amikor lelkileg már nem tudja tovább cipelni mindazt, amit látott?
Ott áll-e a családja mellett, amikor tragédia történik?
Ott áll-e mellette akkor is, amikor már nem bevethető, nem terhelhető és nem illik bele a létszámtáblába?
Vagy a tűzoltó csak addig fontos, amíg fel tud ülni a szerre?
Egy valódi szolgálati életpályának nemcsak azt kellene megmondania, hogy mit vár el a tűzoltótól.
Azt is világosan ki kellene mondania, hogy mit vállal érte cserébe a rendszer.
Az embert kellene végre megkérdezni
Nem rólam van szó.
Egy egész közösségről van szó.
A jelenleg szolgáló tűzoltóról, aki minden riasztásnál vállalja, hogy másokért a saját testi épségét is kockára teszi.
A fiatalról, aki hittel és lelkesedéssel lép be először a laktanya kapuján.
A tapasztalt bajtársról, aki évtizedek tudását hordozza magában.
Arról, akinek a szolgálat során megsérült az egészsége.
Arról, aki elveszítette egy barátját, kollégáját vagy bajtársát.
Arról, aki még szolgál, de egyre nehezebben látja a saját jövőjét a szervezetben.
És arról is, aki már csalódottan távozott, de a szívében továbbra is tűzoltó maradt.
Az egyenruhát egyszer valamennyien levesszük. Annak azonban, amit a szolgálat adott és elvett tőlünk, egy része örökre velünk marad.
Ha valódi változást szeretnének, nem újabb hangzatos mondatokkal kellene kezdeni.
Nem azzal, hogy új nevet adnak a régi rendszernek.
Nem azzal, hogy ugyanazok az emberek egy újabb munkacsoportban ismét megvitatják egymással ugyanazokat a kérdéseket.
Hanem egyetlen őszinte kérdéssel:
Mit rontottunk el?
Utána pedig meg kellene hallgatni a választ.
Akkor is, ha fáj.
Akkor is, ha kellemetlen.
Akkor is, ha olyanoktól érkezik, akik már nincsenek a rendszerben.
Mert addig nem lesz valódi változás, amíg nem kérdezik meg azokat is, akik fiatalon mindent odaadtak a tűzoltóságnak, majd csalódottan távoztak.
Nem azért kell meghallgatni őket, mert vissza akarnak térni.
Azért kell meghallgatni őket, hogy a ma belépő fiataloknak húsz év múlva ne ugyanezt kelljen elmondaniuk.
Személyes kérésem Pósfai Gábor belügyminiszter úrhoz
Tisztelt Pósfai Gábor Belügyminiszter Úr!
Egy volt hivatásos tűzoltó személyes kéréseként fordulok Önhöz.
Mielőtt a hivatásos tűzoltók szolgálati életútját érintő döntések megszületnek, kérem, hallgassa meg azokat is, akik nap mint nap felszállnak a szerre, és a valóságban végzik ezt a szolgálatot.
Ne kizárólag olyan embereket hallgasson meg, akiket a parancsnokaik vagy a szervezet vezetői jelölnek ki. Adjon lehetőséget arra, hogy olyan vonulós tűzoltók is közvetlenül elmondhassák a véleményüket, akiket nem a vezetőik választottak ki, és akik őszintén, következményektől való félelem nélkül beszélhetnek a mindennapi szolgálat valóságáról.
Hallgassa meg azokat is, akik egykor teljes szívvel szolgálták a tűzoltóságot, de később csalódottan, esetleg nem teljesen a saját akaratukból távoztak a szervezetből.
Amikor 1997-ben letettem a hivatásos tűzoltói eskümet, többek között ezt vállaltam:
"A szolgálati kötelezettségeimet, ha kell, életem kockáztatásával is teljesítem."
Közel húsz éve nem vagyok hivatásos állományban, ennek az eskünek az erkölcsi tartalmához azonban ma is hűnek érzem magam.
Az egyenruhát levettem, de az esküt nem vetkőztem le magamról.
Nem visszatérni szeretnék, és nem beosztást, rendfokozatot vagy személyes elismerést kérek. Csak azt, hogy a tűzoltók jövőjéről szóló döntések előtt hallgassák meg a jelenleg vonulókat és a csalódottan távozottakat is.
Ne csak a "bőrfoteles tűzoltók" döntsenek azok sorsáról, akik nap mint nap felszállnak a szerre. Engedjék, hogy végre maguk a vonulós tűzoltók is őszintén elmondhassák, milyen jövőre, milyen megbecsülésre és milyen szolgálati életpályára lenne szükségük.
Pártl Károly Péter
Kezdeményező és alapító
Magyar Darusmentő Alapítvány (megalakítás alatt)
Együtt a biztonságosabb munkavégzésért, a hatékony műszaki mentésért és a jobb jövőért!
Dokumentumadatok
Dokumentumazonosító: MD-HÍR-130/2026
Dokumentumtípus: Személyes hangvételű szakmai véleménycikk / blogbejegyzés
Kategória: Országos szakmai előtanulmány
Elsődleges megjelenés helye:
🌐 www.magyar-darusmento-alapitvany.hu – Hírek és események
Kiadó:
Magyar Darusmentő kezdeményezés
Feltöltés dátuma:
2026. szeptember 04.
Szerző:
Pártl Károly Péter
A Magyar Darusmentő kezdeményezés elindítója
Hivatkozás
A dokumentum elsődleges, hiteles elektronikus példánya a Magyar Darusmentő hivatalos honlapjának Hírek és események menüpontjában került közzétételre. Az esetleges PDF-változatok, sajtóanyagok, fordítások és egyéb mellékletek e dokumentum kapcsolódó másodlagos publikációinak minősülnek.
AI-közreműködés
A dokumentum elkészítésében mesterséges intelligencia (AI) nyújtott nyelvi és szerkesztési támogatást. A végleges tartalom szakmai ellenőrzését, szükség szerinti módosítását és jóváhagyását a szerző végezte.
© 2026 Magyar Darusmentő kezdeményezés
Minden jog fenntartva.
